Manapság a gyerekek, a fiatalok olyan filmeken, sorozatokon, tv-műsorokon nőnek fel, amiknek a tartalma tele van furcsa lényekkel, extrém szituációkkal, halállal. Az én korosztályom, amíg sárkányokkal harcoló királyfiról hallott a mesékből, a mostani már a zombi inváziót, és boncolást stb. láthat élethűen. A tv-ben naponta szellemekkel suttognak, halottakkal beszélgetnek, az egy másodpercre jutó lövések száma borzasztó. A hírekben másról sem lehet hallani, s a halál megszokottá válik a képernyőn, de amikor a valóságban szembesülünk vele, megbénulunk, és nem tudjuk feldolgozni. Számtalan elmélettel állunk hozzá a halálhoz, vigaszt keresve… A szélsőségektől sem riad vissza az ember, hogy elképzelje, miként van azután.. és az is lehet, hogy maga az igazság is elég szélsőséges.. Tulajdonképpen nem lehet ezen csodálkozni, hogy foglalkoztatja az embert ez a téma, alaptermészetünkhöz hozzátartozik, hogy kíváncsiak vagyunk. Teljesen természetes, mindenki szeret­né tudni, hogy mi vár mindnyájunkra a halál után. Ennek ellenére ezekről már nem nagyon beszélgetnek el a gyerekekkel, és még a plébániákon, a hittanórákon, gyakorlatilag sehol sem tanítják már a keresztény hit ezzel kapcsolatos téziseit. Úgy, hogy egy nagy űr van, nagy hiányosság. Ha úgy tetszik, nagy tudatlanság, sőt, bizonyos szorongás is a végső dolgoknak e realitásaival kapcsolatban. A halálról a vég, a pusztulás fogalma marad meg, pedig Isten terve velünk nagyszerű, pompás, valóban lelkesítő. S ebben a halál is egy lényeges rész.

Egy idős pap bácsi azt mondta egyszer egy misén, hogy „egy biztos dolog van az életben, a halál, de az halálbiztos”. Akkor furcsa volt ezt így hallani ilyen nyersen, de végül is, igaz.  Az ismeretlentől az ember általában fél, de a halál, az elmúlás nem ismeretlen senki számára. Ezen a Földön és azon túl is, e világban minden teremtett dologban ott az elmúlás és a születés is egyaránt. Az idő, a pillanat, ahogy elkezdődik, már el is múlt és kezdődött egy másik… Minden sejtünk, minden gondolatunk, érzéseink… születnek és múlnak el… Születünk, Élünk, és halunk… vagyis, csodás körforgás részesei vagyunk. Születésünk előtti létezésünk, és a halál utáni létünk is nyilvánvaló. Sokféle hitrendszer szerint gondolkodhatunk, de mindegyikben az a fő, hogy miképpen éljük meg az életet.

Óriási hatalom van a kezünkben, hogy megtaláljuk a boldogságot a saját életünkben, s hogy boldogságot nyújthatunk mások számára, misztikus módon még halottaink lelkének is. Erről az utóbbiról egyre kevesebb szó esik. E földi „Carpe diem” („ragadd meg a napot”) felfogásból a legtöbben csak a „mostra” koncentrálnak, ott leragadnak.. Pedig a jelen pillanat megélésének célja az, hogy a következő pillanathoz alap legyen, hogy az a jó, amit most megragadhatsz, az fényeskedjen számodra… Vagyis Horatius elhíresült mondása nem is az „élj a mának” hedonista nézetről szól. Hanem, hogy minden napunknak legyen meg az értelme, az értéke, amit megragadva, ezt a mérhetetlen lehetőséget felhasználva, élvezzük a jelen pillanatot.

Isten mindig gondoskodik róla, hogy új és újabb lehetőségeink legyen megtenni, amit megtehetünk, …akkor, …ott, …amikor, …úgy ahogy akkor tudjuk, természetes és egyszerű módon. Mindenkinek más és más irányt mutat. Valójában csak készségesnek kell lenni, és kibontja az életünkben…, mindent a saját idejében. Siettetni lehet, de nem jutunk előrébb, ha csak éppen nem az a szándéka, hogy megismerje, hogy mennyire vagyunk készségesek elindulni és követni az indításait. Mert anélkül, hogy lépnénk, nem jutunk előrébb, mert Isten sem fog cselekedni helyettünk.

Első próféciám, amit kaptam, az volt, hogy „ A Kegyelmek birtokában szolgálj, úgy szolgálj, hogy ne lássanak , ne láttasd magad. Bizalmad és hited függvényében válaszolok. Nagy bizalomra nagy dolgokkal válaszolok.” Szóval a saját kis gyarló, esetlen és egyszerű módon mindig igyekeztem figyelni, és válaszolni az Isteni Akarat sugalmazásaira. Bízok benne, hogy Isten kiegészíti bennem mindazt, ami hiányzik belőlem, hogy szolgáljam, és tudom, hogy ez az alkalmatlanság az, ami alkalmassá tesz, hogy Isten rendeléseit véghezvigyem, hogy cselekedhessen bennem, és eszköze lehessek. Ebben reménykedve kezdtem bele e blog írásba is. Írni mindig is írtam, de amikor Isten a leginkább alkalmasnak látja az időt ( - ez nem mindig egyezik a mi elképzeléseinkkel, sőt..)  akkor eszközt, segítőket és lehetőségeket küld a kegyelmek mellé.. Ez történik most is.

Sok évvel ezelőtt kaptam egy indíttatást, hogy dolgom van a meghalt és szenvedő lelkekkel, és összefügg ez az oltáriszentséggel. Nem igazán tudtam, hogy mit kezdjek vele. Gondoltam, majd a jó Isten idővel kibontja. Kaptam mindig hozzá különböző kegyelmeket, magyarázatokat, amik még mindig nem hozták el a remélt tisztánlátást, de aztán rájöttem, hogy a „misztikus köd” csak is érték. Mert ha minden olyan tisztán látható lenne, akkor hol lenne az Isten dicsősége. Sok különleges eset is történt…

Egyszer, még a kilencvenes években, páran (2-5 fő) összejöttünk minden csütörtökön a templomban, csendben imádkozni a rejtekben az Oltáriszentségben jelenlevő Jézushoz. Egyik alkalommal eljött közénk drága Klárika néni is, aki egy élő szent volt, kedvessége alázatos gyermeksége, szeretete, hite… sugárzott. Beültünk egy padban és csak úgy voltunk, adtuk oda az Úrnak magunkat, a jelenlétünk, s az Őt fürkésző figyelmünk, akkor amit tudtunk, és ahogy voltunk… Kb. egy órát tölthettünk el így, és még ott a templomban Klárika elmondta, hogy különleges élménye volt. Soha sem tapasztalt ilyen intenzív kegyelmet. Ahogy ültünk a padokban látta, hogy a szíveink egy fénysugárral, mint egy köldökzsinór össze van kötve az Oltáriszentséggel, és azon keresztül mennek be a lelkek.. Gyermeki egyszerűséggel és hatása alatt a kegyelemnek mondta el mindezt, teljesen meglepődve ezen élménytől.. Nagyon megrendített bennünket is.

Másik eset, ami még ennél is különlegesebb, amikor egy barátommal beszéltem telefonon keresztül, és megszakította a beszélgetést, hogy „bocs csak apu nem marad békén”. Édesapja évek óta ágyhoz kötve értelmében és testében is korlátozva volt, és otthon ápolták. Beszélgetésünk közben a bácsi nyugtalankodott, és azt kiabálta, hogy „adjatok nekik inni, szomjasak”. A barátom lépett volna tovább, mert apukája mondván, félrebeszél, sokszor csinálja ezt, de bennem egy éles és tisztán érezhető indítás jelent meg. Megértettem, hogy a bácsi a már meghalt, szenvedő lelkeket látja, akik imára szomjasak, hogy ezt komolyan kell venni.., és egyből írni kezdtem és egy ima lett belőle, amit tudtam, hogy a barátomnak ott a bácsinál a szobában hangosan el kell mondania. Kértem, hogy miután ezt megtette, kérdezze meg, hogy most is szomjasak e… Kinyomtatta, és felolvasta az imát az édesapja mellett, és ahogy kértem, utána megkérdezte tőle, hogy most is szomjasak e.. Apukája tiszta értelemmel hozzá fordult, és megnyugodva azt mondta, hogy nem, most minden rendben van. Nagyon durva volt, és ezután nem igazán tudtunk megszólalni sem. Ezt az imát aztán többször terjesztettem, főleg a Medjugorje-i zarándoklatok szervezése révén, az imalapokba szerkesztve… (lásd: e blog bejegyzésem végén is)

Időről –időre mindig elém került ez a téma, és így közben kaptam további indítást, egy emblémát is, ami csak úgy megjelent előttem és próbáltam lerajzolni.. Aztán megint semmi. Jó pár év múlva újra elővettem, hogy ha az Isten akarja, akkor legalább adjon valakit, aki megrajzolja normálisan ezt a „látomást”. Aznap este misén voltam, és a templom előtt beszélgetésben elegyedtünk pár lelki-testvérrel.. Volt ott egy számomra ismeretlen hölgy, aki azt mondta, hogy jó lenne, ha többet foglalkozhatna a művészettel. Rákérdeztem, hogy milyen művész vagy, és kiderült, hogy festőművész. Kértem, maradjon kicsit, mert szeretnék vele beszélni, és az eredménye az volt , hogy két hét múlva már a csodás művészien megrajzolt embléma rajza volt a kezemben.  S a vágy hogy megvalósulhasson AZ OLTÁRISZENTSÉGBEN EGYESÜLT SZÍVEK TESTVÉRISÉGE - közösség. Lelki szemeim előtt láttam, ahogy sorra életre kelnek a lepusztult plébániák... Próbáltam társakat találni, akiknek szintén van ilyen irányú késztetése, de hiába.. Aztán megint sokáig nem történt semmi… Tehát az évek során fel-felbuzdultam időnként, de aztán újra csak az maradt, hogy Istenre bízzam. Nem akarok túlmenni a határaimon. Egyszerűen hagyom magam vezetni. Isten majd kibontja… Persze lelkemben ott a vágy, hogy megvalósulhasson egy ilyen közösség-testvériség, de azt is tudom, hogy ezt majd az Isten viszi véghez, és ha akar, majd a megfelelő időben felhasznál.

YouTube videon keresztül imádkozhatsz is.

Most, amikor nekiálltam ennek a blogbejegyzésnek, Maria Simma nővérről akartam írni, aki a már meghalt szenvedő lelkekkel beszélgetett, s mikor elolvastam újra az ő élettörténetét, eszembe jutottak közben ezek a saját történések ezzel a témával kapcsolatban, és írni kezdtem... Az ő élettörténete és lelki útja engem megerősített, és sok embert inspirált és hívhat, buzdíthat ezután is.. ezért írok róla:

Maria Simma (1915-2004) Ausztriában, Sonntagban, egy nagyon szép kis faluban élt egyszerűen, nagyon szűkösen, és igen szegényesen. Buzgó katolikus és igen-igen alázatos. Egyszerű parasztasszony volt, aki gyermekkora óta sokat imádkozott a szenvedő lelkekért. 25 éves korában részesült először egy igen különös karizmában, a tisztítótűzben szenvedő lelkek látogatásaiban.

Egy éjszaka, hajnali 4 órakor arra ébredt, hogy valaki fel-alá járkál a szobában. Nem ijedt meg, pedig látta, hogy az illető idegen. Lassan járkált fel-alá. Szigorú hangon rászólt: Hogyan jöttél be ide? Mit vesz­tettél el? De az illető csak tovább járkált a szobában, fel-alá, mintha semmit se hallott volna. Amikor másodszorra sem válaszolt neki, hogy mit keres ott, felállt és meg akarta ragadni. De csak a leve­gőt fogta meg, már nem volt ott semmi. Ezután visszafeküdt, de újra ott járkált az alak, és újra megpróbálta megfogni, de újra csak a levegőbe kapott és nem volt ott senki.. zavarában újra csak visszafeküdt. Másnap mise után a lelki atyjának elmondta mit tapasztalt, aki azt tanácsolta neki, hogy ha ez újra előfordul, ne kérdezze tőle: ki vagy te, hanem azt, hogy „mit akarsz tőlem”? A következő éjjel ez meg is történt, mert visszajött az alak, és a feltett kérdésre azt felelte: „Mondass értem három misét, és én megszabadulok.” Akkor Maria megértette, hogy ez egy szenvedő lélek. A lelki atyja megerősítette ebben és azt is tanácsolta, hogy sohase utasítsa vissza a szenvedő lelkeket, hanem nagylelkűen fogadja el a kéréseiket. Néhány éven át csupán 3-4 lélek jött hozzá, de később többen jöttek. Főleg november hónapban. Legtöbbször azt kérték a lelkek, hogy mondasson misét, és vegyen részt azokon a miséken, illetve mondjon rózsafüzért, végezzen keresztutat.

Amikor megkérdezték tőle, hogy a tisztítóhely tulajdonképpen micsoda? – Ezt felelte:

- „Hát, azt mondhatnám, hogy ez egy zseniális találmánya Istennek. Mondok erre egy képet, saját magam gondoltam ki: Tegyük fel, hogy egy napon kinyílik egy ajtó és megjelenik egy gyönyörű szép Lény, olyan szép, amilyent még soha nem látott az ember a földön. Le vagyunk nyűgözve ettől a csodaszép Lénytől, felkavar bennünket annál is inkább, mert ez a lény azt mutatja, hogy őrülten szerelmes belénk, és azelőtt el sem bírtuk képzelni, hogy ennyi­re szeressen minket valaki. Azt is sejtjük, hogy ez a Lény nagyon vágyódik arra, hogy magához vonzzon, megölel­jen minket, és a szeretet tüze, amely már égeti a szívünket, arra késztet, hogy a karjai közé vessük magunkat. De ebben a pillanatban rájövünk, hogy hónapok óta nem mosakodtunk, hogy rettentő rossz szagunk van, csorog az orrunk, zsíros a hajunk, koszos a ruhánk stb., stb. És akkor azt mondjuk: nem, lehetetlen, hogy ebben az állapot­ban odamenjek, előbb meg kell mosdanom, jól letusolok, aztán gyorsan visszajövök hozzá. Csakhogy, a szívünk­ben feltámadt szeretet, olyan erős, olyan égető, olyan hatalmas, hogy ez a késedelem, amelyet a tusolás okoz, ki­bírhatatlan. És a távollét forró tüze, még ha csak pár percig tart is, kegyetlenül égeti a szívünket. És ez az égés természetesen arányban van a szeretet feltárulásának intenzitásával. Szeretetből adódó égés. Hát pontosan ez a tisztítóhely. Késlekedés, amelyet a tisztátalanságunk kényszerít ránk, késlekedés, hogy Istent átöleljük. Szeretet­égés, amely rettentő szenvedést okoz. A szeretetre való várakozás, ha úgy tetszik: nosztalgia. És éppen ez az égés, ez a nosztalgia mossa le rólunk azt, ami még tisztátalan mibennünk. A tisztítóhely, mondhatnám, a vágy helye. Örülten vágyódunk Istenre. Istenre, akit már ismerünk, mert láttuk, de még nem jutottunk el Hozzá."

- "Maga a lélek akar a tisztítóhelyre menni, hogy tiszta legyen, mielőtt a mennybe megy. De azt is meg kell mondani, hogy a lélek, mikor a tisztítóhelyen van, Isten akaratát teszi teljesen a magáévá. Örül a jónak és szereti Istent és minket is szeret. Ezek a lelkek teljesen egyek Isten szellemével és világosságával."

- "A szenvedő lelkek gyakran beszélnek arról, milyen nagyon vágyódnak Istenre, és arról, milyen fájdal­mas számukra ez a vágy."

- "A tisztítóhelyen, még ha borzalmas is a lélek fájdal­ma, megvan az a bizonyossága, hogy mindörökre Istennel fog élni, megingathatatlan ez a bizonyossága. És ez a bizo­nyosság olyan erős, hogy az öröm nagyobb, mint a fájdalom. És nem is vágyódnak vissza a földi életre. A földön végül is az ember sohasem biztos semmiben."

- "A szeretet elleni vétkek, a felebaráti szeretet elleni bűnök, a szív keménysége, az ellenségeskedés, a rágalom, mindezek azok a bűnök, amelyek miatt a leginkább a tisztítóhelyre kerül valaki. A rágalom és a megszólás a legcsúfabb piszok, hosszú tisztulást igényelnek. Ami a szeretetet illeti, idetartozik az, amikor visszautasítunk embereket, akiket nem szeretünk, nem vagyunk haj­landóak kibékülni, megbocsátani. És az a sok sértődöttség, amit ápolgatunk magunkban. Ami a beszédet illeti, nem hangsúlyozhatjuk eléggé, mennyire gyilkos lehet egy kritizáló, rosszindulatú szó, s mennyire gyógyító is lehet egy szó."

Ezzel kapcsolatban Maria Simma egy példát említ, amely nagyon meghökkentette:

A falubeliek egy férfiről és egy nőről kérték, hogy tudja meg, a tisztítóhelyen vannak-e? És a kérdezőskö­dők nagy meglepetésére az asszony már a mennyben volt, a férfi, pedig a tisztítóhelyen. Pedig az asszony akkor halt meg, amikor abortuszt hajtatottak végre rajta, míg a férfi igen gyakran járt a templomba, s látszólag igen ren­des, jámbor életet élt. Gyakorlatilag egyszerre haltak meg, de az asszony mélységesen megbánta tettét és nagyon alázatos volt, míg a férfi életében mindenkit kritizált, mindig panaszkodott, és megszólta az embereket, ezért volt igen hosszú a tisztítóhelyen való tartózkodása. Tehát nem szabad a látszat alapján ítélkezni.

- "Akik jószívűek mindenkivel azoknak van a legtöbb esélye arra, hogy egyenest a mennybe menjenek. A szeretet elfed egy sereg bűnt."

„A bűnbánat nagyon fontos. A bűnöket minden esetben megbocsátják, de megmaradnak a bűnök következmé­nyei. Ha teljes búcsút akarunk elérni a halál pillanatában - vagyis egyenest a mennybe menni - a léleknek szabad­nak kell lennie minden kötöttségtől.”

 „A halál pillanatában az Úr mindenkinek ad pár percet, hogy megbánja a bűneit, és elhatározza: hajlandó vagyok, vagy nem vagyok hajlandó Isten látására. Az ember látja élete filmjét. Mindenkinek megadatik az élete megismerése és az eljövendő szenvedés is. De ez nem egyforma mindenki számára. Az Úr megnyilatkozásának intenzitása az egyes ember életétől függ.”

„A halál pillanatában az érdemszerzésnek vége van. Míg a földön élünk jóvátehetjük azt a rosszat, amit vég­hezvittünk. A szenvedő lelkek irigylik tőlünk ezt a lehetőséget. Még az angyalok is féltékenyek ránk, hogy lehe­tőségünk van a növekedésre mindaddig, amíg a földön vagyunk. De a szenvedés megjelenése életünkben gyakran lázadást kelt bennünk és nehezen fogadjuk el. Pedig a szenvedés Isten szeretetének legnagyobb bizonyítéka. És ha jól felajánljuk, sok lelket nyerhet meg.”

„Amikor szenvedünk - ezek a felajánlott szenvedések lesznek a mi legértékesebb kincseink a túlvilágon.” Maria Simma egyszer elmesélte, hogy egy szenvedő lélek arra kérte, hogy szenvedjen helyette, ezzel megsegítve őt. A rendkívüli fájdalma 3 órán át tartott. A lélek azt mondta, hogy 20évi purgatóriumtól kímélte meg azzal, hogy a 3órai szenvedést elfogadta. Mert a Földi szenvedésnek más az értéke. „A Földön, amikor szenvedünk, akkor növekedhetünk a szeretetben, ér­demeket szerezhetünk Ez nem így van a purgatóriumi szenvedéssel, ott a szenvedés csak arra jó, hogy megtisztít­son minket a bűntől..”

"A szenvedést, mint ajándékot fogadjuk - és nem, mint büntetést, mert sok jót tehetünk vele. "

„A türelemmel elviselt szenvedés által több lelket lehet megmenteni, mint imádsággal. Ne tekintsük a szenvedést mindig büntetésnek, el lehet fogadni úgy, mint egy engesztelést, nemcsak sajátmagunkért, hanem másokért is. Krisztus maga volt az ártatlanság és Ő szenvedett a legtöbbet, a mi bűneink engesztelésére. Csak a mennyben fogjuk majd megtudni, mi mindent kaptunk meg a türelemmel elviselt szenvedés árán, amelyet egyesítettünk Krisztus szenvedésével.”

„Mindent a Szent Szűznek kell odaadni. Ő tudja legjobban, kinek van szüksége erre vagy arra a felajánlásra, szenvedésre, hogy üdvözüljön.”

- „Egy másik eszköz, amely hatékony a keresztút. Mivel az Úr szenvedéseit szemlélve lassan elkezdjük gyűlölni a bűnt és kívánni minden ember üdvösségét, a szívnek ez a hajlandósága megkönnyebbülést szerez a szenvedő lelkeknek, és felkelti a bűneink feletti bánatot.”

- „Szintén ajánlott eszköz, a szentolvasó az elhunytakért. A rózsafüzér által minden évben sok lélek szabadul ki a tisztítóhelyről. Maga az Isten anyja jön a purgatóriumba, hogy kiszabadítsa onnan a lelkeket. - Vannak sajátos napok, amikor különösen sok lelket szabadít meg - főleg Karácsonykor, Mindenszentek napján, Nagypénteken, a mennybemenetele napján­ és Jézus mennybemenetele napján. „A Szent Szűz gyakran elmegy megvigasztalni a szenvedőket, mondván nekik: sok jót is tettek. Biztatja őket.”

 Igen szép, hogy a szenvedő lelkek Szűz Máriát az Irgalmasság Anyjának nevezik. Vegyünk példát mi is Mennyei Édesanyánkról, és legyen a szívünk irgalommal teli az élők, a közelünkben élők, és halottaink, a halottak iránt is. Ne késlekedjünk a jóra, az imára, a felajánlásra, és az irgalmasság cselekedeteit megtenni.

Mária Sigma elmesélte egyszer, hogy fiatal korában egy napon, a vonaton utazva arra lett figyelmes, hogy egy férfi, állandóan szidta az Egyházat, a papokat, magát Istent, folyton szitkozódott és ezt hallva azt mondta neki: „Idehallgasson, magának nincs joga ilyeneket beszélni, ez nem jó.” Aztán megérkezett az állomásra, ahová utazott, és leszállt. A lépcsőn lelépve spontán azt mondta Istennek: „Kérlek, ne kárhozzon el ez a lélek!” És évekkel később ennek az embernek a lelke eljött hozzá, de elsőre nem ismerte fel... Elmesélte, hogy egészen közel volt a pokolhoz, és csak az a fohász mentette meg, amelyet akkor a vonatról leszállva elmondott. És megköszönni jött, hogy megmentette.

"Nagyszerű dolog, hogy egyetlen gondolat a szívünkben, egy egyszerű ima megakadályozhat valakit abban, hogy pokolra jusson."

"Egyedül a gőg visz a kárhozatba, az, ha megmakacsolja magát valaki az Istennek mondott NEM-ben."

Mondjunk hát Istennek bátran, hogy „ITT VAGYOK!” Akkor úgy, ahogy vagyunk… Adjuk oda magunkat arra a szolgálatra, amire hív, és ne késlekedjünk mindig megtenni azt, amit megtehetünk. Én most újra megtettem, leírtam azt, ami a szívemben volt, megelevenítettem a régi kegyelmeket, és egy csodálatos karizmájú egyszerű asszony életútját, megerősítő bölcs szavait. Remélem ezek a mindig aktuális tanítások olvasóimat is megerősítették, ahogyan újra engem is.

- „Sokat kell tennünk a szenvedő lelkekért, mert ők is segítenek minket. Nagyon alázatosnak kell lenni, ez a legerősebb fegyver a rossz, a gonosz ellen. Az alázatosság elkergeti a rosszat.”

„Az ördögnek engedélye van arra, hogy megtámadjon minket, még halálunk pillanatában is. De az embernek birtokában van a kegyelem, hogy ellenálljon neki és visszautasítsa. Mert ha az ember nem akarja, az ördög semmit sem tehet.”  (Maria Sigma)

Ezekkel a kincset érő szavakkal kívánok mindenkinek kegyelmekben gazdag ébredést! A világban körbenézve..nagyon ránk fér!