„A tökéletesség abban rejlik, hogy nincstelenségünkben tudjunk mindent odaadni.” ( René Voillaume)

A Mai embernek annyi mindene van, hogy nem látja meg tőle, hogy semmije sincs, amit ne úgy kapott volna… Mert eltelt az ember szíve a valamivel, nem figyel senkire, s hiányt szenved a hitben, reményben, szeretetben… Persze gondolhatja bárki, "én mindent kapni?, hiszen mindenért megdolgoztam" stb.. - Igen , de ki adott lehetőséget és egészséget és erőt, ki adta az életed, hogy élhess.., stb ... ?????  Érdekes, hogy csak akkor értékeljük igazán ezeket, ha valami problémánk adódik, és hiányt szenvedünk... Ha minden O.K., akkor a legalapvetőbb szükségleteinket, sőt a luxus körülményeket is természetesnek vesszük... Pedig minden Kegyelem!   …

Az emberiség bajai éppen abból gyökereznek, hogy az ember eltávolodott alkotójától, Istentől, és így „magánakvaló” lett, és önzővé vált. Az Istentelenség, a Szeretet nélküli élet számtalan áldozatot szed, megannyi sebet ejt az emberi lélekben, és a társadalomban. Sokkal többet, mint egy vírus vagy bármi más...

Elgondolkodtató ez a mostani helyzet a világban, mert eddig a legtöbb ember az élete nagy részét azzal töltötte, hogy minél több mindent megszerezzen magának (vagyont, elismerést, emberi érzelmi és üzleti kapcsolatokat), de aztán most, mint annyiszor a földi létben, jött egy mindent megingató probléma, s elég nagy sokkot kapott az emberiség. De ennek ellenére mégsem következett be a változás az emberi hozzáállásban... - Ha nem most, akkor mikor?

Pedig minden változásnak célja a fejlődés, ez az élet értelme… Mind a növények, de az ember életében is a legnagyobb fejlődés a rejtett életében megy végbe .. pld. mag (magzat) korában. …, Óriási küzdelem árán, meghajolva, titokban, rejtve fejlődik az élet.- milyen erő kell hozzá… mekkora energia szabadul fel. Milyen nagy dolgokat indít el, mekkora változás következik be ...  Lehet, hogy pont ezért szükséges, hogy legyenek krízisek ?!…hogy ezt az állapotot visszahozza az embernek, amikor újra kell építenie, s össze kell húznia magát és rábíznia életét a Szeretetre, ami táplálja-fejleszti-erősíti.. Időnként át kell gondolnunk, hogy mivel táplálkoztunk eddig, és hova vezetett, és hogy mi az, ami jó nekünk, mi fejleszt bennünk, mi az ami erőt ad, és mi az ami elvesz.. Hogy milyen lelkülettel élünk-éltünk... Hogy mit hordozunk magunkban...

Számomra mindig a legfájdalmasabbak a felismerések, hogy indulataim még mindig nem a Szeretetben gyökereznek, hogy megannyi kegyelem után is még annyi hiányosság van bennem. Felfoghatatlan, hogy miért is félünk elfogadni saját káoszunk-gyengeségeink, amikor pont ezáltal tud Isten tökéletessége és ereje-békéje leginkább megnyilvánulni bennünk... Mert ekkor tudunk mindent odaadni..  ezért választottam René Voillaume megállapítását kezdőmondatnak : nincstelenségünkben mindent odaadni, - Valóban ez lenne a tökéletesség, a szentség titka? Én teljesen meg vagyok róla győződve, hogy igen, mert saját életemben ezt tapasztaltam szüntelenül.. Amint mertem az lenni, aki vagyok, "por és hamu" , Isten nagyságát és csodáját is megkaptam- Mert ha megnyitjuk a szívünket Isten kegyelme előtt, s befogadjuk Őt, akkor feltárulhat előttünk a Teremtő Mindenható Isten végtelen nagysága. Átérezhetjük önnön nyomorultságunkat,  nincstelenségünket, de egyben Istenben megláthatjuk mérhetetlen gazdagságunkat is. És ez maga a Szentség! Isten élete mibennünk... mert szentté válni az embernek lehetetlen, de Istennek minden lehetséges.. vagyis hagynunk kell az Isten gazdagságát kifejlődni bennünk! És miképpen tud a legjobban fejlődni a mag? - akkor ha jó talajt talál... Ne féljünk tehát az „ekétől”, mely a szívünk mélyén felforgatja látszólagos nyugalmát. Minden, mely közelebb visz Istenhez, az Ég eszköze, s a lelkünk érdekében munkálkodik. Bízzuk rá lelkünk Urára, s gondozójára egész életünket, s rendeljünk alá mindent Isten akaratának, hisz mindenről lemondva, kiüresítve önmagunkat, tehetjük életté az Ő Igéit, melyek egyedül vezetnek el minket az Igazság ismertére, Isten megismerésére. Nincs ezen kívül más gazdagsága az emberi léleknek, csak ez! Hiszen Istenen kívül minden más csak mulandó hamisság.

Minden, amihez lélekben ragaszkodunk, bilincsbe zárja a szívünket, s nem engedi az Égig emelkedni. Mindent odaadni nem annyit jelent, hogy felelőtlenségből elherdálni, eldobni magunktól, sőt még azt sem , hogy nem maradhat a miénk..., hanem Jézusért, s az Ő nevében, Isten akarata szerint felajánlani, megtörni, megosztani... mindent, amit kaptunk Isten kezébe tenni... - az egész életünket...egyszerűen és fürkészve az Ő akaratát.. - Nagy szavaknak tűnnek, és mi mindig túl is gondoljuk a dolgokat. Isten mindig sokkal praktikusabb, és Neki személyre szabott terve van velünk... A mi gondolataink nem elegek ..., ezért inkább merjünk ráhagyatkozni, és mindig csak a következő lépésre koncentráljunk és, hogy tartsuk az irányt..., mert neki szentelt életet élni sokféleképpen lehet.   

Jézus mondta rólunk: „Értük szenteltem magam, hogy ők is meg legyenek szentelve az igazságban.” (Jn 17,19) Jézus azért adta nekünk, s értünk mindenét, hogy megszentelődjünk. Isten tehát azt akarja, hogy szentek legyünk! - hogy az igazságban oda legyünk szentelve, hogy Krisztus szentsége rajtunk-bennünk legyen.. De mi vagy megrettenünk e krisztusi hivatástól, vagy hitetlenül állunk e szavak előtt: „szentek legyetek”!  - Szent az, akiben Isten Lelke él, s alázattal, kereső lélekkel figyel Isten szavára. Aki hagyja, hogy megdobogtassa, betöltse a szívét az Istenszeretet, az Úr hívó szavára s az Ő akaratára csak ekképpen felelhet: „Igen Atyám”! Ha Isten akaratát kívánjuk tenni, mindenkor tisztában kell lennünk saját gyengeségünkkel, de azzal is, hogy Isten irántunk érzett szeretete a gyengeségünkből is erényt kovácsol, hisz így az Ő ereje tud bennünk munkálkodni. Nem elég „Isten színe előtt” élnünk. Be kell fogadnunk Őt , s az Ő Erejét, és meg is kell élnünk az Úr Igéjét, hogy ez az Erő Fénnyé váljon bennünk. Milyen az a lámpa, melyből hiányzik az izzó?…s milyen az a szeretet, mely nem munkálkodik? - Haszontalan.

Isten azért alkotta meg a szívünket, hogy lényünk központjaként életet vigyen tagjainkba, azért tölt be minket az Ő saját lényegével, hogy Őt hordozva, sugározva a Szeretetet, Fényt vigyünk otthonainkba, közösségünkbe, munkahelyünkre - oda, ahová helyezett minket az adott pillanatban. - Istennek az az akarata, hogy szentek legyünk, hogy az Ő fényét teljes erőből sugározzuk szét, hogy e fénnyel életet vigyünk oda, ahol eddig a halál s a sötétség uralkodott. De tisztában kell lennünk azzal, hogy nélküle semmik vagyunk...nincstelenek és gyengék, de ha akarja, akkor erősek és mérhetetlen gazdagok! Ha szólít , felelnünk kell, ha hív, akkor indulnunk kell! - Nem emberi erőnk s elménk szerint, hanem a kegyelem erejéből, az örök Bölcsesség útmutatását követve. Amikor kegyelmi állapotban vagyunk, Krisztus képmását hordozzuk. Az Ő lelkének érintése híján csak nyomorúságunk torzszüleményeivel van telve a szívünk. Ha lekötnek bennünket a haszontalanságok,  s a világ vonzásának nem állunk ellen,  akkor sárral kenjük be magunkat, e mögé rejtve az Ő vonásait. Szentnek lenni annyi, mint elfogadni a krisztusi életet. Jézus egyetlen vágya az Atya akaratának teljesítése volt, s ezért mindent oda akart adni, - az Atya iránt, s irántunk érzett szeretetből.  Ha a Szenvedő Krisztusra gondolunk, és ha valamilyen szenvedés rajtunk is erőt vesz, rendre megrettenünk. Félelmünk legyőzéséhez erőt meríthetünk égi testvéreink földi élettörténeteiből, hiszen szükséges, hogy legyenek előttünk példaképek, akik életükkel hirdetik számunkra, hogy elérhető cél az életszentség.

Nemrég olvastam a Szeretet Apostola, Páli Szent Vince élettörténetét (ünnepnapja szeptember 27) és közben újra- és újra elcsodálkoztam, - elámított Isten mérhetetlen kegyelme, melyet a Neki szentelt emberi lélekben oly nagy erővel tud cselekedni. A  szegények atyjának nevezték még életében.

Pár mondat különösen megfogott, melyből minden keresztény embernek saját élethivatását kellene kiolvasnia.

"Én soha nem gondoltam, hogy nagy dolgokat viszek végbe, hanem egyszerűen tettem, amit tennem kellett"

 "...ha nekünk meg van az okunk, hogy bízzunk az isteni mindenhatóságban, éppen oly joggal számíthat ránk is a Mindenható!” 

Hogy fel tudunk buzdulni ilyen csodás mondatokon, de valahogy rendre késlekedünk a döntéseinkkel, s elmaradnak igenjeink. Megannyi kifogásokat keresünk, és azokkal védjük magunkat saját lelkiismeretünk szavát és Isten Lelkének erejét visszautasítva.  Nagy szeretettel nyomkodunk "lájkokat", mondunk véleményt mindenről és kommentelünk, vagy éppen bólintunk rá dolgokra "Áment" mondva, de ha már nagyobbat kell lépni, ha cselekedni kell, vagy a hétköznapi megszokott életünkből hirtelen ki kell lépnünk az ismeretlenbe, és a szeretet parancsának engedni, ...akkor megfeneklünk, meghátrálunk, elbizonytalanodunk , meggyengülünk..

Éppen ezért tetszik nekem Szent Vince, mert Ő tudta magáról, hogy nem egy különleges ember, csak Isten különleges kegyelmét, iránta érzett szeretetből elfogadta, s életté tette.  „A részvét nála nem érzelmi ellágyulást, hanem tettrekészséget jelentett. Azonnal munkához látott.” Adja az Úr, hogy a mi hitünk is ilyen ÉLŐ legyen, s kiteljesedjen bennünk az Ő mindig készséges szeretete!  Hogy tudjunk adni, és elfogadni is... és amikor úgy érezzük semmink sincs, akkor is meglássuk milyen gazdagságunk van Istenben! Mert, akinek VAN, annak adatik... 

Köszönöm, Uram, bennem bimbódzó szeretetedet! Mindent köszönök! Ámen. Ámen.